Papp tesók 1998-1999

- Hogy kerültél először versenyek közelébe?

- Egy tanulómmal, Kalotaszegi Viktorral voltam először raliversenyen, egy Miskolc Ralin, 1997-ben. Ő már ismerte Kőváry Barnát és külön szólt , hogy "figyeld a végén a zöld trabit!" Mindenki erről beszélt az út szélén, de ami engem igazán megfogott, az a mezőny eleje volt: ahogy lejöttek azokon a gyorsokon... Barna éppen akkor nem borult, de ahogy az öreg Érdi meg a Janika ment...

- Mikor kezdtetek autóépítésbe?

- Még kellett egy kis idő, míg megfűztem az Érckövit, hogy építsen egy autót, mert eleinte nem nagyon hajlott rá.

- Benned akkor már Volvo szív dobogott?

- 91-ben kezdtem el Volvókkal foglalkozni, akkor voltam harmadikos tanuló. A Volvo Ivanics akkor még egy garázs volt, és Lalika még bácsizott... szóval a Volvó-szív megvolt, de akkor még nem volt lehetőség azzal is menni. Érckövi Attila akkor még a Grámán Lacinak navigált, és hosszas unszolásomra beadta a derekát: épített egy Zsigulit, amit vettem vagy 50 ezerért. Attila elkezdte csinálni a karosszériát, vettünk bele motort. Igazán ő látta csak át, hogy hogyan kell összerakni egy versenyautót, akkor azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák a ralizást. Éppen ezért volt jó, hogy navigátorként kezdtem. Érckövinek nagyon jó volt navigálni, mert rengeteget tanultam tőle: nem lehet azt csinálni, hogy beülsz egy autóba, és rögtön megy minden, ilyen nincs. Ennek idő kell, ezt meg kell tanulni – bár akkor még csak maga a versenyzés volt a terv. Meg sem fordult a fejemben, hogy én is vezessek, csak élveztem, hogy versenyautóban ülhetek, és slussz. Szinte mindent tőle tanultam: elmondta, hogy mi hogy működik egy versenyen, mit hogy kell csinálni a versenyautóban, mit írunk fel, és miért, meg mindent. Pályabejáráson tehát nem csak tréningeztünk, hanem oktatott is.

Na de… Attila lakatos volt, és elkészült a karosszériával, én vettem meg a motort, és megcsináltam a kábelezést. Összeraktuk, és amikor először mondta, hogy üljek bele, Csepelen voltunk, a Hollandi úton. Na, az afölötti út egy szűk, kanyargós szakasz: ott vitt először. Igen elcsodálkoztam... Ahogy közlekedett azzal a Zsigulival - pedig nem is voltak olyan gumik, mint most: pöttyös, utcai, 13-as Yokohamával mentünk. Volt egy nagy kanyar, ott 170-nél elúszott keresztbe - na, ott már nagyon néztem... Nem volt egyszerű élmény az az egy kör. Kezdtem kicsit izgulni az első verseny előtt...

Attila nem arról híres, hogy ésszel megy: mindig túlnyomja egy kicsit. 2-3 verseny után egész jól belejöttem, hogy minden gyorson beestünk... Volt viszont egy esős miskolci versenyen, ami szombaton még nem volt esős. Aznap már lehetett versenyautóval tréningezni: na, nekünk már ott sikerült kétszer-háromszor árkot fognunk – ritkán bírta ki a vasárnapot a versenyautó. Miskolcon szombaton száraz idő volt, vasárnapra esett, és mi ugyanazzal a gumival álltunk ott, mint előző nap a tréningen: az első gyorson kétszer estünk be, annyira csúszott. Utána kiértünk, és a következő gyorson Attila nagyon ideges lett, és mentünk az 1300-as Zsigulival, pöttyös Yokohamával egy abszolút ötödik időt: Attila nem ésszel ment, de ha letalált a gyorson, ott nagyon letalált. Egyébként akkor a harmadik gyorsra pedig meghalt az autó...

Mi rali-túrában kezdtünk, 1999-ben és azóta is ott megyünk. Akkoriban itt lehetett csak kezdeni, nem mehettünk másodosztályban sem versenyzői múlt nélkül, és aztán itt is ragadtunk: szeretünk itt versenyezni.

Attilával nem sok versenyen értünk célba, mert általában vagy technikai vagy vezetési probléma jött közbe... Olyan is volt persze, hogy navigátorhiba volt: év közben megesett, hogy lejött az egész család, hogy megnézzen minket. Beálltak egy kanyarba, és abban a kanyarban valamiért bemondtam, hogy tempó, pedig nagyon nem kellett volna... Igazán még ez sem lett volna baj a laktanyában, Debrecenben, mert 1 méteres fű volt a jobbos kanyar körül, de nekünk sikerült megtalálnunk a fűben az egyetlen egy méterszer egy méteres betonkockát: a jobb elsővel rámentünk – gondolhatod, hogy sok dolog nem maradt épen... Egy hétig nem tudtam talpra állni: na, ez volt a navigátorhiba, de hál’Istennek nem ez volt többségben.

Egész évben mentünk kisebb-nagyobb sikerekkel. Év végén volt egy eladó Suzuki Swift, amit megvettem, hogy a következő évben azzal megyünk majd, mert akkoriban azok nagyon jó kis autók voltak. Lementünk egy mikulás ralira, hogy kipróbáljuk, célba is értünk, és minden nagyon jó volt, így az az autó maradt tervben. De Attila mellé jött egy másik navigátor, aki több pénzt hozott, és akkor megegyeztünk, hogy legyen enyém a Zsiguli, ő pedig ment a Suzukival.

A kezdet képeit ide kattintva nézhetitek meg.

A szétválás után új korszak kezdődött – Laci legközelebb erről mesél.